1335. november 26.

 

Krisztus nevében, ámen. Mi, Károly és János, Isten kegyelméből Magyarország illetve Csehország királyai, az örök emlékezetnek ajánlva, jelen levelünk rendjében tudtul adjuk mindenkinek, kit illet, hogy mivel a nagyságos Kázmér fejedelem úr, Lengyelország királya egy részről, a keresztes német lovagrend szerzetesei, a nagymester, a preceptorok és valamennyi testvér, más részről a kulmi, dobrini, kujáviai, pomerániai és toruni földek, tartományok, területek dolgában - amely köztudottan régmúlt időktől fogva mostanáig a dicső fejedelem, néhai Ulászló lengyel király, végül pedig az ő Úrhoz való megboldogult költözésével Kázmér király és a mondott keresztesek közt egyenetlenség és vita tárgyát képezte - ránk, magyar illetve cseh királyra bízták magukat, önként, szabadon, mint az ő közös, már korábbi, most pedig törvényes okmányokkal és érvényes, kölcsönösen kötelező levelekkel megválasztott döntőbíráikra és baráti békéltetőikre, arra vágyván, hogy egymás iránt a békesség fiai legyenek, és őszintén megegyeztek. Mi pedig, egyebek közt ez okból, az Úr 1335. évében Mindenszentek ünnepe táján a magyarországi Visegrád fellegvárában találkoztunk, hogy tárgyaljunk a fentiekről. A mondott Kázmér lengyel király úr személyesen volt jelen, az említett német lovagrend nagymestere, preceptorai és egyeteme képviseletében pedig Herricus Ruthenus testvér, a rend kulmi tartományfőnöke, Marcard de Sparrenberg toruni és Corrardus de Brunyesem schwetzi kommendátorai, rendtagokként jelentek meg, teljes, törvényes és az alábbiakra nézve elégséges ügyvédvalló levelekkel. Velünk voltak azok a prelátusaink és báróink is, akiket mindnyájan kívántunk, és néhány napon át alapos és hűséges vizsgálatnak vetettük alá mindkét fél ismert jogait és dokumentumait. Végül, az Úr segedelmével elménk élét egyenlő mércével irányítván, a felek közt a következőképpen hoztunk döntést és mondtuk ki a végzést. Kázmér lengyel király Kujávia és Dobrin földjét, tartományukkal, kerületükkel, mindennemű hasznaikkal és összes tartozékaikkal, amelyek régóta oda tartoznak, régi határaik közt, teljes jogon, teljes uradalom címén, ahogyan őseit és elődeit, következésképpen őt mint valódi, igaz örököst illette és illeti, különösképpen pedig Kázmérnak a kujáviai saját részét annak ottani tartozékaival, birtokolja békében, háborítatlanul, és örökítse fiúról fiúra. Fenntartva, hogy mindazon kujáviai és dobrini javakat és birtokokat, amelyeket a keresztesek a háború előtt jogosan, békében és háborítatlanul birtokoltak, azokat most is ugyanúgy, mint régen, minden joggal, joghatósággal, összes tartozékukkal, bírják és tartsák a valódi, régi, tiszteletben tartott határok közt. A nagymester pedig és a mondott német kereszteslovagok Pomeránia földjét kerületével, annak régi határai közt, hasonlóképpen összes tartozékaival és minden hasznával, - amit maga Kázmér lengyel király a testvéreknek az isteni viszonzás érdekében és a saját meg elődei lelke üdvéért örök adományul, nemkülönben az örök béke javára maga át is adott, és előttünk lemondott minden, a lengyel királyokat régóta, vagy lehetőség szerint megillető pomerániai jogról, keresetről, követelésről -, a mi döntőbírói ítéletünk és végzésünk értelmében olyan joggal és módozattal, amellyel Kulm és Torun földjét ősei és elődei adományozták és hagyták a testvéreknek, amaz adományok érvényességét fenntartva bírják, birtokolják és tartsák. Végül azt is eldöntöttük döntőbírói végzésünkkel, hogy mindazon kár, sérelem és bármiféle zaklatás, amit valami módon mindkét részről vagy a lengyel királynak és alattvalóinak, vagy a kereszteseknek és alattvalóiknak okoztak, megtéríttessék és teljesen felszámoltassék, úgy, hogy a továbbiakban a feleknek erről semmi keresete vagy követelése ne keletkezzen. És hogy bárki, akár a lengyel király, akár a lovagrend hűbéresei közül, akit a háború során elüldöztek birtokáról, akár Kujávia vagy Dobrin, akár Kulm vagy Pomeránia területéről, a végzésünkből ki ne maradjon, elrendeljük, hogy minden menekült birtokába és ura kegyébe visszahelyeztessék jelen levelünk által, hogy ha akar, visszatérhessen birtokára, vagy pedig azt szabadon eladva, eltávozhasson, ahova akar. Mindezeknek tanúságára és megerősítésére pecsétjeink a jelen iraton függnek. Történt és kelt Visegrádon, Magyarországon, az alább írt, Krisztusban tisztelendő, nagyságos és nemes férfiak jelenlétében, tudniillik Csanád esztergomi érsek és örökös ispán, László testvér, kalocsai érsek és magyar királyi kancellár, Drugeth Vilmos, Magyarország nádora, Demeter tárnokmester, Tamás erdélyi vajda és szolnoki ispán, Mikcs szlavón bán, Pál országbíró, valamint Wytgo meisseni, János olmützi püspök, Rudolf szász herceg, Károly morva őrgróf, Boleszló, Szilézia hercege és Legnica ura, coldychzi Tymon és lippai Henrik, és más külön erre kért és meghívott tanú jelenlétében, az Úr ezerháromszázharmincötödik évében, Szent Erzsébet ünnepe utáni vasárnap.