Romkocsmák, retró-kertek és nosztalgiateraszok az ezredforduló Budapestjén
Márk Éber és Dora Szego
Késő este Budapest belső kerületeinek a főútvonalaktól távol eső mellékutcái látszólag kisvárosias, élettelen képet mutatnak. Elvétve látni csak egy-egy járókelőt, úti céllal vagy magával a kószálással mint céllal. Magányos szoknyapecérek, kutyasétáltatók, zárás után a fal mellett tapogatózó "kocsmabútorok", szerelmesek, örömlányok. A kapualjakban váltják egymást a papírdobozból és pokrócból gyúrt fedezék mögül tekintgető hajléktalanok és a mámor különféle "halmazállapotaiban" elmerülők. Ám az éjszakai pesti posztón akadnak különös szövetrészek is. Kómába küldött épületek mögé rejtett hang- és fényszigetek, a megszokottól eltérő élményszerzést keresők terei. A befogadó épületek múltja és funkciója sokféle lehet: nagyobb részben evakuált lakóházak egykor cselédpletykától hangos udvarai, ahol valaha megrendelők siettek az ötvös-, szabó-, műbútoros-, bőrős műhelyekbe. Később tiszta szemű cigánygyerekek vívtak közelharcot a gang biztonságos lőállásaiba visszavonult kisnyugdíjasokkal. Egy-egy ottfelejtett lyukban kisiparosok forgolódtak: rögeszmésen űzték sok évtizedes hagyományba ágyazott mesterségüket, és váltak - talán nem is szándékoltan - az értékmegőrzés utolsó gyalogezredévé. Akad azonban az új funkciót nyert terek között ipari épület is: a Tűzraktár néven alakult egykori laboratóriumi műszergyár-monstrum a Tűzoltó utcában; vagy egy néhai autószerelő műhely, melyben a Wartburgok és Trabantok motorterébe hajoló olajos kezű szakik helyett ma már csak a - kékgalléros munka ethoszát élménnyé esztétizáló - Kuplung nevű kocsma vidám közönségét találjuk. Valamint ott vannak a méltatlanul kiaknázatlan Duna-partunkból kis részeket visszafoglaló homokpartok is. E forma élharcosára, a "luxus sorsra" jutott Kopaszi gátra ma már csak emlékezhetünk.
A romkocsmák léte nem nélkülözi az előzményeket: hasonlók voltak az egykori sörkertek és kioszkok, de gondolhatunk a második világháború utáni tömbbálokra is, melyeket regeneráló, traumaoldó céllal tartottak az Erzsébetváros utcáin és házainak udvarán. A valaha magas presztízsű, közép- és nagypolgári lakónegyedekre súlyos csapást mértek a szocializmus évtizedei, a belváros erózióját tétlenül néző "panelpolitika". A kilencvenes évekre válságossá váló helyzetet az ingatlanfejlesztők igyekeztek kihasználni. Mára különös hibridek születtek: szakadt ruhájú, régi pompájukat csak nyomokban őrző, századfordulós házak váltakoznak a papagájszínekben virító új építésű társasházakkal. Az érkező telepesek nehezen férnek meg a slumosodó negyedek kis, önkormányzati lakásainak kiszoruló népével. A befektetői marketing a gyarmatosított negyedek patinájára, múltat idéző, kisvárosias hangulatára épít, miközben tevékenységével éppen felszámolja azt. Talán a jelen Budapestjének egyes városszöveteit és lakóit ma is patologikus állapot jellemzi és újra időszerű a traumaoldás.
Budapest átmeneti bérházövezetében az összegyűlés, ismerkedés, szórakozás és eszmecsere szigetei sokfélék, mégis közös bennük, hogy a romlás talaján nőttek. Olyan átmeneti helyzetben lett létjogosultságuk, amikor a város régi közösségi terei már megszűntek, de helyüket még nem foglalták el újak. Az államszocializmus rendszerváltásba torkolló válsága felszínre hozta az addig javarészt rejtett szociális problémákat. Mára a budapesti közterek a munka és fedél nélkül maradottak menedékeivé lettek: leromlottak, tönkrementek. E helyzetben a járókelő a koldulás-veszéllyel, kosszal és zajjal szennyezett aluljárókon, csomópontokon a bozótharcos szerepébe kényszerül, gyorsan átsiet, vagy eleve oda sem merészkedik. Ha útja során megpihenne, szinte csak fogyasztás ellenében igénybe vehető "konzumterek" (kávézók, gyorséttermek, plázák) közül választhat. A találkozásnak, eszmecserének helyt adó agora szerepét a budapesti nyilvános terek mára végleg elveszítették - kevés kivételt képez a Millenáris Park, az Erzsébet vagy a Kosztolányi tér.
A fejlett Nyugat értékrendszerének átalakulását hozó kulturális átmenet Kelet-Közép-Európát épp, hogy csak elérte: a posztmateriális értékek leginkább az államszocializmus romjain felnövekvő, alternatívát kereső fiatal nemzedék körében váltak elsődlegessé. Ebben a szellemben jött létre a "romkocsmák népe", mely megteremtette a maga agoráit: az alternatív kulturális központokat, retró-kerteket és nosztalgiateraszokat. Ezek az "interregnumban" létrejövő közösségi terek többszörösen is kapcsolódnak az átmenetiséghez. Legszélesebb értelemben az egykori keleti blokk államainak kulturális-mentális romjaitól induló tranzitút kifejeződései. A romkocsmák tárgyi kultúrája a hatvanas évektől fokozatosan felpuhuló rendszer fogyasztói legitimációjának kellékeiből merít, miközben azt a nyugati fogyasztási mintákhoz igazodva értelmezi újra. Gondoljunk csak a hiánygazdaság lefelé nivelláló, uniformizált, kényszer-evidens Tisza-cipőjére, mely - a Puma mintájára történő felélesztésével és újradizájnolásával - mára retró-trendi márkává vált. Szűkebb értelemben átmeneti a megszelídített közösségi tér is. A sokszor bontásra váró, de legalábbis rekonstrukcióra szoruló ingatlanromokra a bezárás és kiköltöztetés visszatérő árnyai vetülnek. A közönség körében a bezárásról terjedő rémhírek - nem függetlenül a tudatos üzletpolitikától - csak tovább fokozzák a helyek látogatottságát. Hasonlóan a hazánkban alig-alig meghonosodó squatokhoz (foglalt házakhoz) a folyamatos bezárásveszély aktivista összefogásra és protestálásra sarkall, elősegíti az identitás térbeli lehorgonyzását, s az aktuális hírek tudóit mindenkor a "jól informáltság" megkülöböztetettség-érzésével jutalmazza. "Minden este lehet az utolsó este" - az e körül keltett hisztéria alakítja a romkocsmák népének aktuális vonzódásait, és teremt napról napra tömeges "kultúr-zarándoklatot" a bezárással leginkább fenyegetett helyre. E hálás szerepet hónapok óta a Király utcában költő Sirály tölti be.
A romokra - akárcsak a hagyományokra - azonban nem csak rátalálni lehet, ki is kell őket találni. A stílust érző alkotó szellem rásegít az enyészetre. A romkocsma védjegye, a "lepattantság", sokszor fokozott, művi. A "tarkamezős" beruházások olyan, a retró-életérzésre hangoló tereket céloznak meg, melyek a saját múltjukat kínálják fel imázsépítésre - akárcsak a Blahán álló állami áruházban működő Corvintető vagy a Komjádi Uszoda tetőterasza, a csíkos, madzagos fürdőnadrágra utaló Fecske. Az igénytelenség esztétikája az identitáskeresés mellett a gazdasági racionalitás igényét is kielégíti - a romkocsmák költséghatékony befektetések. E kertekben, udvarokon, teraszokon a fiatal közönség nosztalgikus töltetet ad a saját élményként át nem élt szocializmus tárgyi kultúrájának, a kornak ebben a formában "soha-nem-volt-jelenét" konstruálja meg. Néha az államszocializmus emlékezete mégis kínosan hiteles: a porzó salakban fuldokló fiatalok halovány pincelámpák fényénél fogyasztják a hosszú sorban állás után barakkpultoktól hozott drága sörüket. Azért a kapitalizmus kísértete is ott áll a pultnál: felénk kacsintva az italok árán ironizál.
A szcénát megóvja az egyneműség veszélyétől, hogy egy évszázad stílusaiból merít: biedermeier, szecesszió, szocreál. A korok, tárgyak rendezetlen egymásra hatása különös harmóniát teremt - akár a nemzedékek emlékeivel telerakott padlás. A "bútorparkban" sajátosan vegyülnek az eredetileg nyilvános terekre tervezett padok, pléh- és műanyag asztalok, a megszűnő mozikból, felszámolt "művházakból" leselejtezett széksorok, a társaságokat feloldó és egyesítő csocsóasztalok, valamint a privát lakótereket idéző fotelek, kanapék, állólámpák, almáriumok. A belső kialakítás elengedhetetlen tartozékai a szedett-vedett világítótestek: rizslámpák, bádogdobozok, fáklyák, mécsesek, melyeknek térkijelölő és differenciáló szerepük is van. A múltból való építkezéssel a romkocsmák bojkottálják a befektetők képviselte irányt: a dózer nyomában épülő gyökértelenül új formákat.
Szemben a belváros elegáns caféival, "igényes" lounge-aival és kifinomult pubjaival; szemben a borfetisizmusnak helyt adó pincékkel és kerthelységekkel; szemben a feles-kevert szagától áporodott talponállókkal, az olcsó menüvel csalogató kiskocsmákkal és kockás terítős pincevendéglőkkel; szemben a szintetikus drogok, a party-kultúra tereivel, a romkocsma-szcéna alapvetően más jellegű életstílusmintákat vonz, más típusú élményszerzési módokat kínál. Színes lampionok alatt, a vadszőlővel benőtt, ódon tűzfalak tövében álszakadt fiatalok ácsorognak: bölcsészek és művészfélék, biciklis futárok és a hetvenes évek konfekciódivatát idéző lányok, bátortalan középiskolások és diplomás munkanélküliek, Erasmus-studentek és büszkén guide-oló helyi erők, vörös szemekkel bágyadtan pillogók és fröccsükkel hevesen gesztikulálók, a kimódolt kócosság és a szándékosan ottfelejtett borosta szertelenül sármos kakasai. A színtér szereplői mind a Gerhard Schulze nevéhez kapcsolódó "élménytársadalom" helyi "önmegvalósító miliőjéhez" - annak bohém frakciójához - sorolható figurák. Ez az önmegvalósítónak nevezett társadalmi nagycsoport magasabb képzettségű fiatalokból áll, akik az élethelyzeteik kényszereihez való alkalmazkodás helyett jellemzően inkább vágyaik beteljesítésére koncentrálnak, eleve adottnak tekintett belső lényegük kibontakoztatására törekszenek. E miliő jellegzetes életformája a művészi életvitel, melyhez a romkocsmák világa nyújt autentikus hátteret.
"A kultúra mint csali" - melyről Wessely Anna ír -, a budapesti romszórakozóhelyek vonatkozásában is érvényesül. A levetkőzött épületeket elsőként artisztikus figurák fedezik fel: a romokban alkotó- és közösségi tereket, mozit, kocsmát, kiállító-, színház-, koncert- és műtermeket alakítanak ki. Gyakran csak egy ottfelejtett céhtáblára emlékeztető vaslemez jelzi: ki itt belép, kerékpárt és szánkót a kampóra akasztva hagyjon fel a mainstream konzummetódusok és az asztali kiszolgálás minden reményével. Ám a rejtett udvarokat lassan felfedezik az ismerősök ismerősei is, a korábban egyneműnek tűnő társaságot "tájidegen" figurák hígítják: a magukat az autenticitás letéteményesének tekintő insiderek mellett megjelennek a légkondicionált irodaházból forró klímára vágyó outsiderek is. Ugyanakkor a régi terek az alapító közönség számára előbb megszokottá, majd unalmassá válnak. A magára valamit is adó alternatív számára a helyek kommercializálódása egyet jelent megkülönböztető értékük elvesztésével, ezért újabb érintetlen zugokat keres és talál, új udvarok lombjai alatt húz össze kopott hokedliket. A helyek csak addig vállalhatók, ameddig nem tömegesednek el - ebben az átmenetiség egy újabb aspektusa jelenik meg. A szimbolikus ellenállás kulturális formái - vagy annak máza - tehát egy jól ismert paradoxonhoz vezet: az önmagukat a konzum-katedrálisokkal szemben megfogalmazó helyek (úgymint a Szimpla Kertmozi, a Tűzraktár és utódai, illetve a Kultiplex) nagy sikerük révén csakhamar - különösen az eredeti, underground vendégkör szemében - "romplázává", "szimpla kapitalistává" válnak. A kreativitásra és a bricolage-ra alapozó divatellenes stílusjegyek kidolgozása egy új divatkánon felépítéséhez és rögzítéséhez vezet.
A helyszínek közötti vándorlással az élményszerzés változatossá, epizódszerűvé tehető. Az önmegvalósító fiatalok, illetve a Zygmunt Bauman által metaforikusan "turistának" nevezett életfelfogás megtestesítői, ahogyan élményprojektjeiket, élettörténetüket is tripek esetleges láncolatából kirajzolódó utazásként értelmezik. A "turisták" kínosan ügyelnek döntési szabadságukra, a megállapodottságtól és a tartós kötöttségektől való mindenkori távolságtartásra: fix munkahely helyett jobok, házasság helyett partnerkapcsolatok, felelősségvállalás helyett flexibilitás. Minden kötelezettségvállalás rövid távú és csak "további intézkedésig" hatályos - akárcsak az e miliő kedvelt díszleteiként szolgáló romkocsmák esetében.
S hogy a romszórakozóhelyekre kiköltöztetés, az épületekre bontás vár, valós félelem. Jóformán szezonról szezonra költözik a - nevében a fejlett világhoz való felzárkózásunk túlbuzgó igyekezetén ironizáló - West-Balkán, a szocializmus presszókultúrájának tisztelgő Szóda Udvar, a további engedély hiányában önfelszámoló Mumus, Platán és Akku, valamint a multiplexek gúnyrajza, a Kultiplex. Az ellenérdekelt szereplők között folyó küzdelem egyik tétje a helyek működésének engedélyezése és folytonosságuk fenntartása. E bourdieu-i harc- és erőtérben megjelennek egyfelől az ingatlantulajdonosok és -spekulánsok: hol a telekérték növekedésére játszva, hol az alternatív kultúrát támogató, az üres épületeket - bérleti díj fejében - átengedő büszke mecénások képében. Másfelől erős pozíciókkal bírnak a szavazataikat féltő kerületi vezetők, akik a "kulturális örökség megóvása" címén időnként önellentmondóan érvelnek, és az üzlet szagára gyűlve bőszen tartják a markukat; az engedélyekről határozó illetékesek, valamint a bontási ügyekben (gyakran illuzionista módjára) döntő hatósági szakértők. Színre lépnek a nyugati minták meghonosításának civil aktivistái és kultúrmisszionáriusai is, rehabilitációs programjaikban teret adva bohémeknek, idealistáknak és a szórakozás romvárainak; s e nemes cél zászlaja alatt feltűnnek a kocsmát, boltot megnyitni kész, retróhullám-lovas vállalkozók. Ma már a romkocsmák piacán oligarchák harca dúl: egy befektetői kör három-négy különböző profilú helyet üzemeltet. Az egykocsmás játékosokat a piacról való kiszorulás fenyegeti, ha nem képesek megfelelni a verseny követelményeinek. Rövid távú megállapodások, háttéralkuk függvénye, marad-e a brand, megnyit-e jövőre is "a hely", és ha nem, hová költözik, s mely piaci szegmensre fókuszál majd az üzletpolitika.
Bárhogy is alakul e mező, útban a romkocsmák felé kifutunk a városról való gondolkodás jól kitaposott, merev síneiről, az unásig ismételt látószögekből. A romszórakozóhelyek élettel és értelemmel ruházzák fel a Duna-partot, a pesti bérházak és gyárépületek udvarait: új perspektívákat kínálnak a város megtapasztalásához. Talán a nappal migréntől, éjjel lázálmoktól gyötört Budapest kezdett öngyógyításba, s lappangó életenergiáját a kómába küldött épületek mögé rejtett hang- és fényszigetek szabadítják majd fel. Egy biztos: az átmenet terei vitathatatlanul előmozdítják a városszövet revitalizációját; rugalmasságukkal, játékosságukkal és kreativitásukkal csak segíthetik egy rossz közérzetű nagyváros megújulását.
