Ágnes & Gábor Kapitány
Gordon Childe szerint a neolit korban zajlott le a "városok forradalma". A mi városunkról azonban biztonsággal állítható, hogy nem forradalommal jött létre. A forradalomhoz egy irányban mozduló tömegek kellenek, aztán a bátorság valamilyen foka...Ezek a népek itt sosem voltak különösebben bátrak, sem a népek, sem a vezéreik - talán éppen azért is bizonykodnak annyit a történelemkönyveink meg az elbeszélő költeményeink az elődök egetverő hősiességéről - s hogy egy irányba mozdultak volna? Ez a város inkább csak úgy összejött, suttyomban, körbe-körbe tekingetve, egymást gyanakodva méregető emberek lökdösődésében. (Akit kilökdösnek a széle felé, azt e lökdösődés alaposan szét is rázza; jól látszik ez a széleken, ahol a porták, a kertek széjjelesettek, olyanok, mint amikor az elsüllyedt hajó nyomán ládák sehonnan sehová sem vezető, tétova és minden összefüggés nélküli ösvénye imbolyog a tengeren).
Azt is mondják, hogy a városokat a vallási kultusz, a hatalomkoncentráció és/vagy a piac hívta életre. Vannak, vannak templomaink, de nem tartják össze a várost, s még annak részeit sem; lehetett olyan idő, amikor ez másképpen volt, amikor a templom darabkái világítottak az otthonokban és az otthonok fényei töltötték ki a templomokat, de ez a város akkor sem volt a Templom városa, mint Jeruzsálem, Genf, Mekka, vagy akár Athén és Tenochtitlán. Sem az izzó vallási fanatizmus nem járta át a népek lelkét, sem a papok nem szaporodtak irányadó tömeggé, s bár kell, nekünk is kell a hely, ahol meghajthatjuk fejünket az Isten előtt, repesve várva, hogy bátorítón megsimogassa; nekünk is kell a hely, ahol úgy érezhetjük, hogy a többiekkel lényünk jobbik fele tesz egy vérből valóvá; de ha őszinték vagyunk, e sajátos funkcióival a templom ugyanolyan szerepet játszik az életünkben, nem kevesebbet, de nem is többet, mint a (más funkciókat ellátó) konyha vagy a férfiak műhelykéje. Hogy a mi városunk a hatalomkoncentráció helye? Ugyan már, kinek a hatalmáról beszéltek? Ez a város sosem volt magabiztos citoyenek "commune"-je, (a kommunizmus meg egészen más dolog, -- akik csinálják, nem magabiztosak, akikkel csinálják, nem citoyenek -- de az is úgy állt rajta, mint tehénen a gatya); ami pedig a polgárokat kormányzó urakat illeti, voltak itt akár királyok is, de akármilyen nagy királyok voltak, ahhoz sosem voltak elég nagyok, hogy a város lakói igazán meghódoljanak előttük, hogy a város az ő erejükből nyerje az erejét, hogy valóban az övék legyen. A piac. Piac az van, nem is egy. Éppen ez az, hogy egy nincsen. Ez sem szíve a városnak, hogy a belőle ki-be lüktető vér mindenkit áthasson a szerzés és a gyarapodás szellemével; inkább csak úgy ott vannak a piacok, körülöttünk, ott örvénylenek az áruk, a pénzek, elárasztják, meghatározzák az életünket, de nem mi vagyunk.
"A város legfontosabb funkciója - írja Mumford - hogy a hatalmat formává, az energiát kultúrává, az élettelen anyagot eleven művészi jelképekké, a biológiai újratermelést pedig társadalmi kreativitássá alakitsa át". Ez szépen hangzik, de sokat nem tudunk kezdeni vele. A hatalom itt formátlanságba torkollik; a kultúrát itt nem az energia, hanem az energiahiány szüli; a művészi jelképek nem az élettelen anyagból, hanem az eleven ideákból lesznek itten, az élettelen anyag viszont nem művészi jelképpé válik, hanem marad ami volt, kő, por vagy sár; a biológiai újratermelés és a társadalmi kreativitás között pedig nincsen semmi kapcsolat.
A mi városunk más, mint amiről a könyvekben beszélnek. Más, mint a többi városok. Nem ad meleget a fagyban, mint az Észak városai, nem tisztul meg minden nap a tengerben, és a verőfényben, mint a Dél; nem jár óraműre, mint a Nyugat ékszerdobozkái, de mégis csak város, nem úgy, mint a Kelet sátortáborai. Jó, de akkor mi benne az, amit városnak nevezhetünk?
Megpróbálkozhatunk mi is azzal, hogy - a magunk tapasztalatai alapján - definíciókat gyártsunk.
A város: vita. Házak és tárgyak, dísznövények és járművek által szimbolizált egyének és közösségek purparléja, állandó egyet-nem-értés és átértelmezés. Ember vitája a másik emberrel. Épület vitája a tájjal. Ember vitája az épülettel. Életvágyak vitája az éppen regnáló hatalom mániáival.
A város: hagyomány. Azt mondják, a falu az igazi hagyományőrző. Csakhogy a falvakat időnként elfújja a történelem. Máskor meg átalakítják magukat, s a korábbinak nyoma sem marad. A városok még akkor is őrzik a múltjukat, amikor mindent átformálnak bennük. Akor is, ha lekerülnek a föld alá.
A város: falutlanság. A városi ember meg van fosztva mindattól - legyen jó vagy rossz - amit a falu jelent. Nem él benne a természetben. Nem él benne a természet. Nem oltalmazzák és nem fenyegetik az Atyák. Nem ringatják bölcsőjét, s nem tartják szemfödőjét a nemzetség asszonyai. A városi nép nem gulya, hanem csorda.
A város: kisebbrendűségi komplexus. Már Bábel az volt, az Ég csarnokaival szembeni kisebbrendűségi érzés kifejeződése, de a mi városunk nem az éghez méri magát. Sandít más, nála nagyobb, sikeresebb, lüktetőbb városokra, aztán végigpillant a saját testén, lefitymálja magát, majd megpróbál lábujjhegyre ágaskodni.
A város: hipokrízis. Közösségnek látszani. Figyelmesnek, gondoskodónak, jótékonynak látszani. Köpenyével körülfogó Istenasszonynak látszani. Szabadnak, lazának látszani. Vidámnak látszani. Modernnek látszani. Posztmodernnek látszani. Láthatónak látszani.
De mindeközben a város azért nagyonis valódi. A mi városunk például a mi városunk. A város az, ahol több a fal, mint az udvar, de ott azon a kis agyagos udvaron fociztunk gyerekkorunkban, és az udvar körül a falak tovább emlékeznek a góljainkra és a magunkbafojtott sírás keserűségére, mint mi magunk. A város közömbös irántunk, s mégis ünneplő hárs és jázminillattal koszorúz bennünket, amikor a megtalált szerelem boldogságában kopog a cipősarkunk az utca-gerinceken. A város az, amely haldoklásunk perceiben biztosít bennünket, hogy ő itt marad és ugyanaz marad, aki volt, és holtan is bennemaradhatunk, mert ő a mienk és mi az övé vagyunk, s ha nem is Róma, nem is London, nem is Párizs, New Yorknak meg végképp nem New York, de a hűség fogadalmát akkor is betartja, ha mi elfeledtük, mert ő a Hely, ahol élnük adatott.
A mi városunk nem váras, valaha volt vára talán neki is, de aztán ahogy a nagyobb birodalmak ide vagy odakanyarították körülötte az államhatárokat, meggyőzték arról, hogy neki ilyesmire nincs szüksége; a várfalak csak agressziót váltanak ki a hadseregekből, faltörőkosokat meg ágyukat; jobb ha kenyérrel és sóval, a város kulcsával (kapu az nincs hozzá, mert ugye, mint említettük, várfal sincs, amelyen kapu nyíljon), meg néhány megerőszakolható szűzleánnyal és feleséggel jelezzük a barátságos vendéglátás szándékát.
A mi városunknak is van Háza, mint az országnak, csak valamivel kisebb. Ennélfogva minden kisebb benne, az egymásnakugró indulatok, az egymásnakugrókat feltüzelő tervek, a feltüzelt emberek zsebébe csusszanó pénz mennyisége, és valahogy úgy tűnik, az emberek is kisebbek, csak akkor növekszenek meg valamicskét, amikor áttelepülnek egy főbb városba, innen Budapestre, Budapestről Bécsbe, Bécsből Berlinbe vagy Párizsba, Párizsból New Yorkba és így tovább. De persze ez sem igaz egészen. Mert lehet ugyan hogy odafent több a pénz, meg szélesebb a gondolat, de ha az egymásnakugró indulatokat nézzük, azoknak például itt van az éle, itt csapnak össze azok a pengék, amelyeknek a markolatát Budapesten vagy Bécsben, vagy Párizsban, vagy New Yorkban fogják. Már elnézést, de huszonegyedik század ide vagy oda, a mi városunk ilyen romantikusan fejezi ki magát.
A mi városunk, úgy mondják, egyre városiasabb. Ez igy van rendjén, a városoknak mind városiasabbaknak kell lenniük, egyre magasabb épületekben egyre több ember. Több televízió és több gépkocsi az utcákon, több kis üzlet és több nagy bevásárlóközpont; több reklám és több közlekedési tábla, több műétel és több utcai rablás; több bankfiók és több prostituált; több ember, aki a politikából él, és több hajléktalan; több szenvedélybetegség és több multikulturalitás. Gyors információáramlás, egyre kifinomultabb szolgáltatások és a stressz halmozódása. A mi városunk is urbanizálódik. De vajon ez a városiasság? Mi van akkor, ha mindaz, amit a városiasság jellemzőinek hiszünk, nem a városiasodás, hanem a tömegesedés következménye? Annak következménye, hogy a város lakói mind nagyobb arányban városiatlan tömegek lesznek. Mi van akkor, ha a valódi városiasodás nem egyéb, mint a születési közösségek választott közösségekkel való felváltása, (de nem ám úgy, ahogy Tönnies gondolja, egyszer s mindenkorra, hanem úgy hogy azután ezek a választott közösségek a következő nemzedékekben újra születési közösségekké változnak, és így tovább a végtelenségig); mi van akkor, ha a valódi városiasodás nem egyéb, mint alkalom a különféle munkatevékenységek és szabad önkifejezések közvetlen cseréjére; mi van akkor, ha a város lényege a gondolatok szabadsága, s az a szabadság, hogy az emberek ezekhez a szabad gondolatokhoz, saját magukhoz alakíthassák a környezetüket? Mi van akkor, ha mindezeket figyelembe véve a mi városunk városiasabb, mint New York vagy London? Mert akkor az a sok "magasabb" és "több" és "gyorsabb" és "kifinomultabb" nem urbanizáció, csak vulgarizáció, és akkor - bármilyen gyávák, energiavesztettek, hipokriták és magabizonytalanok vagyunk is -- talán nekünk kellene megtanítani Londont és New Yorkot arra, (amit egyébként azelőtt ők is tudtak, csak már elfelejtették), hogy milyen egy igazi város.
A városi levegő persze nem "tesz szabaddá". Ez is csak egy a féligazságok közül. A város a szabadság naponta növekedő lehetősége és naponta megújuló támadás a szabadság ellen. De az bizonyos, hogy hivatása van. Erdei Ferenc úgy definiálja a várost, hogy annak lényegéhez tartozik a vidék, amelynek központja. Azt, hogy egy város mennyire város, s azt, hogy mennyire jutott benne a szabadság, nem a város lakóin lehet lemérni a legjobban, hanem a vidéken, amely hozzá tapad. Hiába civilizált, hiába kulturált, hiába módos egy város, ha e tulajdonságai a körülötte elterülő nem-várossal szemben világlanak ki. A város annyira kiművelt, annyira fejlett, s annyira szabad, amennyire a vidéke az. Ez most éppen alakul. A falvak a város körül nálunk most kezdenek elfalutlanodni. Van vita is bőven, de már olyan igazi, városias vita; a régi falusi álszentség helyén megjelent a városias hipokrízis és - miért éppen az hiányozna - jelen van már a városias kisebbségi komplexus is. Nem baj ez, mert mindezzel együtt érlelődik más is. Mint például az elpusztithatatlan városias hagyomány. Vagy a fejeket fölemelő városi szabadság. A falvakban is egyre több a szabadság és egyre több a támadás ellene. Igen, talán nem csak vulgarizálódunk, de urbanizálódunk is.
Ez sem forradalom. Az pedig, hogy igazán szabadabbak leszünk-e a végén, nincs aki megjósolja. Asszony megy a falu főutcáján, férfi áll a mi városunk kis villamosának peronján. Mindkettőnél mobiltelefon: egymással beszélgetnek. A négyemeletes szürke kockákból álló lakótelep falainak alján a méteres graffitti kixkraxai, Q betűi és villámforma S-ei között kis betűkkel a negyven évvel ezelőtti Párizs jelszavai: "Semmi hatalmat senkinek!" "A Földet gyermekeinktől kaptuk kölcsön" "Állítsátok meg a világot, ki akarok szállni..." Meg egy Coca Cola reklám.
